Aztán mennydörgést hallottunk [antikvár]

Kiadói borítója kopottas, szakadozott.
Jegyet ​váltott és a színes sor végére állt. Most már szabadon lélegzett. A déli éjszaka levegője jólesett a tüdejének. megtörölte arcát kekiszínű zsebkendőjével, és megkönnyebbülés áradt végig egész testében. Otthon van, biztonságban! Többé nem keveredik ilyen pácba. Most, amikor keresztüljött a kihalt városon, most ébredt rá először arra, milyen kétségbeesetten akar előretörni a hadseregben, hogy tiszt lehessen, meg minden. Miért ne? Minél több a néger tiszt, annál demokratikusabb a hadsereg, nem igaz? Nem ezért folyik a háború? A magas, fehér sofőr leszólt: – Beszállás! Természetesen előbb a fehér katonák szálltak be. Amikor a négerek kerültek volna sorra, újabb fehér katonák szállingóztak oda, egyesek részegen tántorogtak, csukladoztak, és amíg jöttek, a négereknek várniuk kellett. Solly Sunderst a sor végén tehetetlen düh emésztette, amint látta, hogy az utolsó pillanatban mindig újabb fehér katonák érkeznek, nevetgélnek, káromkodnak, kiabálnak, jókedvűen, déli akcentussal, középnyugati vontatottsággal, brooklyni ír tájszólással: „Fiam, ezek a georgiai pipik! Csupa remek bőr!” "Az ám, férfifalók mind!" Két fehér katona közeledett a buszhoz, középtermetű fickók, az egyik komoly képű, amásik arcán ördögi mosoly. Megálltak az ajtónál, rápillantottak a színesek sorára, aztán a sofőrre. – Tessék, szálljanak be! – szólt az. – De ezek az emberek már előttünk itt voltak – mondta a komoly arcú. – Az a színes sor. Ők jönnek a legvégén. Ez a szabály. Solly drukkolt, hogy a fehér katonák ne hagyják magukat. Akkor szálltok föl, amikor tetszik, az istenfáját! Ne engedjétek. Ez a két fehér katona tudja, miért folyik a háború! Rokonságot érzett velük. – Ez nem igazság! – mondta a komolyabbik fehér, és ránézett barátságos arcú társára. Solly szinte örült, hogy itt áll, láthatja és hallhatja mindezt. – Nem én csinálom a szabályokat, barátom – mondta a sofőr, aki Sollyt Rutherfordra emlékeztette. Magas volt, vékony, csontos és jókora pisztoly fénylett a derekán. – Fölszállnak vagy maradnak? – kérdezte a két fehér katonától. Egymásra néztek, a mosolygós arcú megszólalt: – Hát mi a fenét csinálhatunk? Szél ellen…A fene egye meg. Még pár percig haboztak, aztán megadóan fölszálltak. És tovább jöttek a fehér katonák, miközben a sötét tekintetű színesek remegtek az ingerültségtől. A busz megtelt, az állóhelyek is, a motor köhögve, köpködve megindult, becsukódott az ajtó, és a busz kigurult az állomásról anélkül, hogy egyetlen néger katonát fölvett volna.