Bányaomlás [antikvár]

Részlet a műből: "Feketeség. Néma feketeség. Ezzel tért vissza az életbe. Nem érzett semmit és nem érzékelt semmit; nem tudta, kicsoda, hol van, sem azt, hogy mi történt vele. Ember: ennyit tudott csak. Van teste, keze és lába - de hogy merre találhatná őket, nem tudta. Előfordult máskor is, gondolta magában, hogy éjszaka hirtelen felébredt, s szinte kirekedt a világból, akárcsak most - képtelen volt egyetlen izmát is mozdítani, vagy felnyitni a szemét. Ilyenkor behunyt szemmel is tudott a környezetéről: a félhomályos hálószoba, valakinek az érintése, aki elnyúlva fekszik mellette, a hullámzó függöny redője, amint lebbenés közben megpihen, mintha ő meg az egész világ fogva maradt volna a valóságos idő pillanatában, az időtlen mozdulatlanság közepette. Ilyenkor rémület fogta el, s utána nyomban érezte szívének hevesebb dobogását. Ennyi kapcsolat a valóságos világgal elegendő volt ahhoz, hogy megkönnyebbüljön és ismét magához térjen. De ezúttal benyomásai rettegve bújtak meg koponyaburkukban, nem tudott felfogni semmit."