Búcsú a Jóistentől [antikvár]

Molnár Zoltán, aki harmincadik életévén túl s szinte előzmény nélkül lett épületelemgyári művezetőből íróvá, mondhatni teljes fegyverzetben jelent meg az irodalomban. Biztos alaprajz, könnyedén folyó, kellemes stílus s megkapóan friss életszerűség jellemezte már legelső novelláit is. Az azóta eltelt két évtized alatt gazdagodott, tágult emberi-írói világa, s a gyakorlat, tapasztalás élesebbre fente a fegyvert: ösztönös szerkeszteni tudása szigorú ökonómiává fejlődött, természetes, ízes stílusa izmossá, pontossá s hajlékonnyá csiszolódott, de mindmáig megőrizte kezdő novelláinak legvonzóbb sajátságait: a friss valóságlátást s láttatást. Soha nem lett hűtlen ahhoz a világhoz, amelyben első írásai megfogantak, sem ahhoz az elvéhez, hogy csak arról ír, amit jól ismer. Mégis milyen tágas és változatos világot tár elénk összegyűjtött válogatott elbeszéléseinek kötete? Hányféle embert, A kamasz, a Leányszállás fiataljaitól az öregember a parton nyugdíjas tengerészéig, hányféle tárgyat, problémát a Városi lány falurajzától a legújabb, néhány sorra tömörített kisnovellákig, amelyek lézersugárként hatolnak be mai életünk szövetébe. Tükröt tartani a valóságnak: ez volt s ez maradt Molnár Zoltán legfőbb programja. Tükre itt-ott tán kegyetlen, de sohasem görbe, ítélete egyértelmű, humora inkább derűs, mint keserű, erotikája egészséges. Irodalmi divatoknak sohasem engedett, öntörvényű író; talán ezért nem vesztett hiteléből egyetlen sora sem. Amit húsz éve írt, éppoly cáfolhatatlan érvényű, mint amit ma.