Bécsi randevú [antikvár]

Részlet a könyvből: A podoliai hátságon végigsöpört a szél. Messziről jött. Valahonnan az Északi-tenger partjáról, a Szarmata-síkságról vagy az Ural jeges csúcsairól. És mert száguldásában nem állította meg semmi, itt már úgy süvített, fütyült, vonított, üvöltött, hogy a fenyők sóhajtozva, sírva, nyögve hajtogatták előtte sudár derekukat. - Hogy a méndörgős istennyila! - lehelt dühösen markába a somogyi magyar, mikor hasmánt lecsúszott a magas hóhányásról a lövészárokba. - Ammá igaz, hogy pokolra való üdő - mondta a másik, aki szintén ezt cselekedte. - Úgy fú három napja, hogy a pipát is kiveri az emberfia szájábul. Lent két méter mélyen, a csontkeménységre fagyott árokban, amely mint fekete óriáskígyó futott a fehérhósapkás fedezékek között, keményen, dobbanón leverték lábukat a földre, hogy megindítsák vérkeringésüket. Mert bár csak egy órát feküdtek, meredt szemmel kémlelve az oroszok állásait, mégis megdermedtek. - Na fiúk, mi van? - nyilt ki az egyik fedezék ajtaja.