Befejezetlen számvetés [antikvár]

E2 a könyv hosszú életutam, pontosabban közéleti pályafutásom rövidre fogott krónikája, más szóval: politikai emlékirat. Az emlékiratírás általában hálátlan, nehéz mesterség. A politikai emlékiratírás meg különösen. Nem is könnyen szántam rá magam, hogy a történetírás e kétes értékű „könnyű műfajában", hódolva korunk emlékiratdivatjának, eggyel szaporítsam az emlékiratok számát. Sok minden elriasztott ettől. Mindenekelőtt az a súlyos felelősség, amit az emlékiratíró magára vállal, amikor tanúságot téve a maga és pályatársai szerepéről, felesküszik az igazmondásra, jól tudván, hogy akarva-akaratlanul milyen könnyen ejthet csorbát rajta. Attól féltem, bármennyire vigyázok is, magam sem tudom elkerülni, hogy a profán önérdek és elfogultság hamis taniízásra ne kísértsen, hogy az emlékirat fő kútforrása, az emlékezet tévútra ne vezessen - a valóság ingatag talajára, amely fölött csupán délibábként lebeg az igazság. Arra is nehéz volt elszánni magam, hogy a könyörtelen igazmondás páncéljában, az igazat vallva -a magam igazát persze — hitelét rontsam több olyan, a kor szereplőit rendszerint dicsfénnyel elárasztó legendának, tévhitnek, mesének, amelyet túlbuzgó mozgalmi krónikások emlékirataikban vagy alkalmi visszaemlékezéseikben nem kis számban szőnek köréjük.