Bergeret ur Párisban [antikvár]

A táblák kissé foltosak.
Bergeret úr az asztalnál ült és szerény estebédjét fogyasztotta; Riquet szövöttes párnán lábánál hevert. Riquetnek vallásos lelke volt s az embert isteni tiszteletben részesítette. Gazdáját igen jónak és igen nagynak tartotta. De főképpen akkor érezte át Bergeret úr szuverén nagyságát és jóságát, mikor asztalánál ült. Mindennemű étek becses és nemes volt számára, de az emberi eledelt különösen fenségesnek találta. Az ebédlő szentséges volt neki: miként embernek a templom, az asztal: miként az oltár. Étkezés idején helyén maradt: gazdája lábánál, csöndben és mozdulatlanul. - Egy kis magon hizlalt csibehúst hoztam - szólt az öreg Angélika, a tálat az asztalra téve. - Nos hát legyen szíves fölszelni - mondá a fegyverforgatásban járatlan Bergeret úr, aki teljesen képtelen lett volna az asztalnok hivatását betölteni. - Nagyon szívesen - szólt Angélika; - de nem az asszonyok, hanem az urak dolga a szárnyast fölszeletelni. - Én nem értek hozzá. - A nagyságos úrnak köllene hozzá értenie. Ez a szóváltás nem volt új; Angélika és gazdája e szókat minden alkalommal váltották, valahányszor sült szárnyas került az asztalra. Nem könnyenvevésből, s nem mintha sajnálta volna a fáradságot, kinálta oda állhatatosan a szolgáló a gazdának a szeletelő kést, hanem neki kijáró tisztelet jeléül.