Beszéljenek a fegyverek [antikvár]

ELSŐ FEJEZET Caradac sheriff öszvére feladta a küzdelmet és legyőzve a megerőltetéstől megállt az emelkedő lábánál. A férfi leugrott, gyors, szakavatott kézzel kis csomagba rakta felszerelését, amit fel tudott venni a hátára, a maradékot belecsavarta egy viszosvászon kabátba és felakasztotta egy erős kiálló ágra; engedte, hogy az öszvér egymaga boldoguljon teher nélkül a hátramaradt nehéz úton. Ilyen elkőkészületek után indúlt útnak ismét felfelé a hegynek, kezében hintáztatva puskáját, hogy a nehéz fegyver lendülete növelje lépéseinek a hosszát. A feje felett hatalmas ágak nyújtózkodtak, a lába alatt vastag, nedves avarréteg feküdt, amely kellemesen rugózott a talpa alatt, mialatt hosszú léptekkel vándorolt felfelé. Ledőlt fák korhadó darabjai tették ezt a szőnyeget még vastagabbá. Hatalmas egészbenmaradt ágak nyújtózkodtak felfelé az avarból és a hulló levelek örök esője mind jobban eltemette a halott óriásokat. A sheriff nem állt meg egy pillanatra sem, hogy megcsodálja ezt az ünnepélyes és csendes félhomályt az erdőben, vagy a különleges szőnyeget, amelyen lába taposott és vitte előre. Túlságosan elfoglalt volt a hoz, hogy valamiféle csodálatot érezzen. Ugyanis minden lépésnél, amit megtett, pillantását széles ívben vetette az egyik oldalról a másikra, mint egy inga. Az egyenlő és kitartó tempó, amely eredményes, nem a hirtelen nekibuzdulás. De azt az egyenlő tempót, amit a sheriff tartott felfelé a meredőken, nem lehetett sokáig tartani. Minden félórában- tartott egy kis pihenőt. Amikor megállt, hátát egy fának vetve pihent és az acrát a lejtő felé fordította. Ugyanis még ezeket a pihenőket sem