Bilincsben [antikvár]

Részlet: BEVEZETÉS. Les Captives, a genfi Jacques Oheneviére legszebb regénye, kalandos, áldozatokkal szegett, fájón „regényes" úton kerül a magyar olvasó kezébe. Fordítója valahol a bécsi országúton fagyhatott meg; kiadóját a honvágy pusztította el Németországban; s a fordítás kézirata nemrég került csak elő csonkán, a rommá lőtt nyomdaépület kő- és papírtörmelékei közül. A megcsonkult fordítást könnyen kiegészítettük az eredeti francia szöveg alapján; az eltűnt ifjú kiadó, Káldor György elárvult helyét idős apja próbálja betölteni, korral és körülményekkel dacolva, s a fordító, Komor Zoltán irodalmi emlékét többek közt ez az utolsó s tökéletes fordítása is őrzi Az eltűntek emlékét így ünnepelhetjük tán legméltóbban: mintegy tisztábban láthatjuk s teljesebben idézhetjük-őket, hogyha tovább folytatjuk, az ő megkezdett munkájukat, hogyha megvalósítjuk az ő kedves terveiket ^ s e regény magyar kiadása mindkét eltűntnek a szívéhez nőtt Á fiatal Káldor György, két nehéz munkaszolgálat között, mindig vissza-visszatért az íróasztal és a nyomda mellé s a sokat üldözött Komor Zoltán örömmel vállalta e könyv fordítását, hiszen együtt keresték ki a háborús francia regénytermésiből, hogy legyen mivel folytatniuk a francia regény útját, a francia szellem ápolását, a háború, az összeomlás, már-már a megszállás ellenére. Komor Zoltán műveltségénél, ízlésénél, tájékozottságánál egyedül szerénysége volt nagyobb s ezért ismerték kevesen őt a maga igaz értéke szerint. Családjában több nemzedék óta szerepelnek az „írástudók", szülei szolnoki otthonában egyszerre tanult magyarul és franciául s amikor mint tanárjelölt az Eötvös-Collegiumba lépett, e sorok írója jól emlékszik, ő volt az év legjobb „franciája." A !háború, a hadifogság, az utazások, élete kalandjai — minden csak előkészületnek látszott fordítói hivatásához s mikor a húszas években egy időre Budapesten maradt, csakhamar ő lett egyik legjobb, legkeresettebb fordítónk. Nem csoda: ízes szolnoki magyarságát gondosan, tudatosan ápolta, amellett filológusi múltja s bámulatos nyelvkészsége valami sajátos, naiv és spontán irodalomszeretettel párosult, amiben édes testvére volt öccsének, Komor Andrásnak, a tragikus végzetű költőnek és regényírónak. A fordítást Komor Zoltán nem robotként, nem kenyérkeresetként űzte; valami szent szomjúsággal kutatott mindig a világirodalomban, kereste egyre a legjobbat, a legfrissebbet, az „ismeretlen remekművet", hogy egy kis szépséggel szolgálhasson barátainak, az olvasóknak — mert ez a nagy, fekete, minden szépért rajongó, minden jó ügyet felkaroló, szüntelenül vibráló férfi ötvenéves korában is a hajdani Eötvös-collegista maradit: a Barátság s az Irodalom hű bajnoka! Micsoda hévvel fordította Romáin Boland „Colas Breúgnon"-ját! micsoda szenvedéllyel fedezte fel az új olaszokat és franciákat! és amikor pár évre megtelepedett Szófiában, mily hamar meg tanult bolgárul is, hogy a bolgár irodalom javát nálunk is, másutt is népszerűsítse! E sorok írója utoljára Kőbányán látta, egy iskola udvarában, sok száz más földönfutó között, 1944 novemberében, nem tudhatta, mi sors vár rá, életkedve ép és teljes maradt s gyönyörű, diákos optimizmusában, ott, a hulló esőben, a nyomorban, a zsúfoltságban, csak barátja kényelmére gondolt b utolsó olvasmányairól beszólt. — Azok a kisebb szentek vagy nemtők, akik a büszke lángelmék helyett az Irodalom alázatos, szerény s jámbor szerelmeseit védik, biztosan mind körötte