Bimala [antikvár]

Részlet a könyvből: Anyám, ma ismét magam előtt látlak piros homlokjeleddel, a széles piros szegélyű szárival, melyet viselni szoktál, ismét megjelensz előttem, mélységes, békét sugárzó tekinteteddel. Életem utja elején ez világított mint a pirkadó hajnal első sugara és további utamra ez hintett aranyos fényt. Fényárasztó égbolt : mily derűs a kékséged, a Te arcod, Anyám, pedig sötét : de dicsfény övezi és szépsége elhomályositja a szépek tünő hivságát. Mindenki azt mondja rólam, hogy nagyon hasonlítok anyámra. Gyermekkoromban nagyon is kelletlenül hallottam az ilyen beszédet. Haragudtam a tükrömre. Az volt az érzésem, hogy Isten igazságtalanul valami rám nem illő mezbe burkolta testemet, - hogy arcom sötétsége voltakép nem illik hozzám és merő tévedésből jutott osztályrészemül. Kárpótlásul csak azt kérhettem Istentől, hogy a nagy hősköltemények eszményi nőalakjaira hasonlítsak, ha felnövök. Midőn leánykérőbe jöttek házunkba, a jós tenyeremet vizsgálva, igy szólt : A jelek jót mutatnak. Ez a lány eszményi feleség lesz. Az aszonyok, akik ezt hallották, azt mondták : Nem csoda, hisz anyjára hasonlít...