Boldog békeidők [antikvár]

első fejezet A fiatalasszony megáll a bejárat kőkorlátjánál s mélyet sóhajt. Körülötte mindenütt rendetlenség. Ládák, bútorok, összetekert szőnyegek, falhoz támogatott képek, ahogy a bútorszállító kocsiból kirakták. Emlékekkel telve nézegeti az új otthont, az új környezetet. Most itt fognak élni talán örökké. Jobb lesz itt? Boldogabbak lesznek? Talán. Elvágyott onnét, ahol eddig laktak, örült, amikor urát, a fiatal erdészt áthelyezték ebbe a távoli faluba. Álmában gyakran utazott gyorsvonaton, s bűbájos tájak rohantak el mellette. Mindig egyedül ült a ringó szakaszban, de ezek az álombeli utazások izgalmasak, kéjesek voltak. Most mintha beteljesült volna az álma: nagyon messze került a budai hegyek iközül, és itt talán boldogabbak lesznek. Emlékek futottak át a lelkén, de inkább a hangulataikat érezte, mint a kézzelfogható képeket. Bennük volt az udvarlás királynői büszkesége, a bálok, a találkozások, a vallomás, az eljegyzés, az esküvő, az utazás az új otthonba. A félelmes „nagy pillanat" kéjes izgalma, a csókok és ölelések, a halk tervezgetések kedvessége, a gyermekek születése És mindez olyan keserű is volt, mintha réges-régen végtelen távolba merült volna. Alig tudta azonosítani magát azzal az irigyelt, reménykedő Hússal, aki akkor volt. Most itt áll megint egy új otthon tornácán. A pokol tornácán Szeme a gyermekeket kereste, mintha meg akart volna fogózni bennük. Hegyesoirrú lány cammogott kifelé a két gyermekkel s zagyva, érthetetlen szavakat mo;ndogatott nekik. Lacika pöttöm bugyogójá-ban, Iluska csipkés ruhácskájában tétováin, idegenül, ijedten topogott mellette. - Kérlek! Izé! - kiáltott ki belülről különös, türelmetlen hangon az erdész. Az asszony összerezzent. Keskeny ajkáról lefagyott a biztos anyai 5