Boldog bolondok [antikvár]

iGY Madarak repültek: kicsik, nagyok, szürkék és színesek. Hát persze, gondoltam, hiszen ősz van. Akkor már a nyolcadik napja láttam vonuló madarakat lehunyt (és lekötött) szemhéjam képzeletbeli égboltján. Valószínűleg ebből a csökönyösen visszatérő látomásból fakadt az az érzésem, hogy igazi megnyugvás és megkönnyebbedés csupán egyetlen módon lehetséges számomra, mégpedig: ha végre a valóságban is megpillanthatom e kedves lényeket. így hát -terveztem magamban -, amikor leveszik szememről a kötést, és én látok majd megint, azt a pillanatot tárgyilagos közönnyel kell átélnem, legfőképpen arra koncentrálva, hogy rettegésem felesleges volt, és egyáltalán nem vakultam meg, mint azt addig hittem. Természetesen tisztában voltam azzal: viselkedésem teljesen alkalmatlan, sőt, abnormális lesz abban a helyzetben. De ez cseppet sem érdekelt. Az viszont annál inkább, hogy miután ezen az állapotomon túljutok, akkor jön a séta az ablakig (amelyet vagy kitárok, vagy nem - ezt nem tudtam előre elhatározni), a madarak bámulása, a megnyugvás és megkönnyebbülés igazi, mámorító érzése. Szerettem ennek az eljövendő pillanatnak az átélését elgondolni, minél közelebb kerültem hozzá, annál inkább szerettem: a gézhámozást a szememről, és mindazt, amit ez jelenthetett, pontosabban, amit jelenteni fog.