Boldogság madzaghúzásra [antikvár]

KOBOR SZOBOR Állt egy szobor a kisváros főterének közepén. Emberemlékezet óta ott cövekelt már, jobbról-balról két pad társaságában, ahol alkalomadtán megpihenhettek a fáradt városlakók. Egy alacsony emelvényen ácsorgott, egyetlen lépcsőfoknyira emelkedett el csupán a talajtól. Se az alkotó, se a szobor neve nem volt feltüntetve sehol, mindenki csak a Sapkás Gyereknek hívta. Egy tizenhárom-tizennégy éves forma fiút ábrázolt életnagyságban. Vékony kabátot viselt, alatta pulóvert, mely alól kikandikált az inggallérja. Fejére, a nevéhez méltóan egy svájcisapkát tett az ismeretlen művész, jobb kezébe pedig egy régi típusú iskolatáskát. Bronzszínű arcára jókedvű, mosolygós kifejezést öntöttek, mintha azt akarták volna elérni, hogy folyamatos jókedvet árasszon a mellette elhaladókra, még a lehangoló, borús, esős napokon is. Ezt az érzést csak tetézte, hogy a bal kezét integetésre emelte, üdvözölve ezzel mindenkit, aki a főtérre merészkedett. A Sapkás Gyerek figuráját mindenki szerette, a városlakók régi jó ismerősként tekintettek rá. Turistalátványosságnak sem lett volna utolsó, tipikusan olyan szobornak számított, akivel előszeretettel fényképezkednek az idelátogatók. Igazán nem az ő hibája volt tehát, hogy az elmúlt években fájdalmasan kevés ember csodálta meg. Azon a bizonyos napon is kongott a főtér az ürességtől. Áprilisi dátumot írtak már a naptárak, és addig igen kellemes tavaszt tudhatott magáénak az az év. A napfény és a jó idő szinte elárasztotta a városka utcáit. Igazi szabadban sétálós nap volt, olyan, amikor már nem tombol a téli zimankó, de még nem izzasztja meg az embert a nyári kánikula. Rétegesen felöltözve már lehetett élvezni a kellemes, kinti hangulatot. Mégis feltűnően kevesen éltek ezzel a kora tavaszi lehetőséggel aznap délelőtt.