Boszorkányos széphistória [antikvár]

Részlet a kötetből: "Lassan mentem lefelé a lépcsőn, mert a szemüvegemet nem találtam. Nem is volt idő, az az igazság, sietnem kellett, hogy elérjem a buszt. A végállomáson leszálltam, s / onnan gyalogoltam. Órákkal ezelőtt elhagytam már az utolsó lakott házat is, többet mentem tehát, mint ami kellemes. Az alföldi por átjárja a ruhát, keveredik a test párolgó nedveivel és izgatja a bőrt. Még szerencse, hogy fújt a szél, s ez enyhítette valamelyest nagy-nagy nyomorúságomat. Madarak szálltak az égen, de ezt csak onnan tudtam, hogy hallottam sikoltásukat. A szemüveg talán a zakóm zsebében maradt, a másikban. A kulcsok minden lépésnél megzörrentek, homlokomat foszló papírzsebkendővel töröltem, amit aztán visszagyűrtem a nadrágomba, hogy tompítsa a dühítő zajt. Hosszú, zsindelytetős gazdasági épületnek látszott messziről a könyvtár, néhány fával körben, s az öreg Tatai Gyuri bácsi árnyékát láttam eltűnni a végében. O gondozta az állatokat, vigyázott a látszatra, nehogy bárki illetéktelen odatévelyegjen. Jól megfizethette Abu Hamid al Garnáti, a végtelenül vénséges tulajdonos. Kerülgettem a tócsákat, mikor eshetett itt eső, gondoltam. Régen jártam erre, magam sem tudom, hány éve már, mintha tegnap lett volna mégis. Valaha volt itt egy óriási ház is, tizenöt-húsz szobájával szinte elterpeszkedett a homokos alföldi síkon, háta mögött a melléképületek buja, tölgyfa gyökérzetéhez hasonló rendszerével. Előtte, szemben a bejárattal, toronymagas hinta állt. Mesélik, hogy kevesen tudták igazán magasra hajtani. Valami ördöngös ember volt a kúria ura, néha rájött a bolondéria és olyankor egész éjszaka hintázott."