Börtöncella a kártyavárban [antikvár]

Immár harmadszor ad helyet az Új Irodalom sorozat Lukáts János munkáinak, ezúttal 33 novellának, amelyhez novella szolgál bevezetőként is. Majd egy évtized élményeiről adnak számot e zömében rövid írások, amelyek szerzője gyakran álarc mögé bújik, neves vagy névtelen szereplők mosolyát ölti magára. A kalandozás halmazállapotát felidéző élethelyzetekben mégha derűsebben is Edgar Allan Poe víziói sejlenek át. A kicsi gyík villámgyorsan odébb siklott a fenyegető cipősarok mellől, aztán távolról fölnézett rá. Bizonyosan nem tudta, mi az élet, csak örült a nap melegének, a sima kőlapnak, amelyen könnyű a futás. És bizonyosan nem tudta, mi a halál, csak elkerülte a gerincroppantó cipősarkat és a fekete lábakat. Gyíkok nem szokták tudni, mi a halál, de elkerülik mégis. Az emberek azt mondják, ők tudják, mi a halál, némelykor mégsem képesek elkerülni. Állok mozdulatlanul, nézem a kártyavárat. Igen, az a bábu, amelyet harmincharmadiknak a felpakolt kártyalapok tetejére állítottam, az messzebbre lát, mint amelyik az égben ácsolt pakli mellett a földön hever. Messzebbre lát, valóban. Egy kártyavárnyival messzebbre. Vagy inkább fordítva: messzebbre lát objektíve, kétségtelenül, de alatta ott a Nem! Nem a kártyavár! Alatta ott van a tudat, hogy egy kártyavár tetején áll!