Búcsú, amely nem tart örökké [antikvár]

Prológus El sem hiszem, hogy tényleg itt vagyok. Meleg van, párásabb a levegő, mint New Yorkban, ragadósan tapad a bőrömhöz. Körbenézek a forgalmas reptéren: családok nevetnek és sétálgatnak, egy üzletember siet valamerre, egy nő a haját piszkálva telefonál És belém mar a pánik, ahogy arra gondolok, hogy akkor most hogyan tovább. Megállapítom, hogy nem terveztem el, mi lesz most igazából. Valahogy sosem képzeltem, hogy tényleg eljutok ide, nem állít meg senki, nem mondják, hogy nem mehetek tovább. Azt hiszem, nem kellene meglepődnöm, hogy egy tizenhét éves lány elrepülhet Nev^ Yorkból Észak-Karolinába, és senki sem kérdez semmit. Senki rám sem nézett. Senkit sem érdekel, mit keresek itt, hova megyek. Senkit sem érdeklek. Nézem, ahogy egy kislány megráncigálja az anyukája kezét, mögöttük az apuka cipeli a bőröndöket. Az anya lehajol, meghallgatja, amit a kislány mond neki, meghúzogatja a gyerek copfját, az vigyorog. Nyelek egy nagyot, ráparancsolok magamra, hogy koncentráljak. El kell találnom Miához: ez látszólag egyszerű feladat ahhoz képest, hogy fel kellett szállnom egy repülőre, mégis ez tűnik a legeslegnehezebbnek, ez az utolsó lépés.