Budapest Tündérváros [antikvár]

A Béla király-úti madarak nem hitték el. Nem hitték el, hogy hajnali ötkor ott sétálok közöttük. Így okoskodhattak: "Túlságosan korán van. Ilyenkor még nem jár ember az úton. Tehát valószínűleg ez sem jár. Nem kell tartanunk tőle: merő látszat, veszélytelen tünemény." Bizonyos vagyok benne, hogy a madarak ezt gondolták. ezért lépdeltek vagy ugráltak nyugodtan még féllépésnyi távolságban is és nem röppentek fel. Az emberek felröppentek. A legszárnyasabbak a legmesszebbre. Testvérem, aki ezen az úton sétálva emelte át elbeszéléseibe a fák rozsdalombját, a párás levegőt, vagy ágaknak, kerítéseknek februári kristálymennyországgá fordulását, nincs mellettem. Gúnyos és aggódó, démoni és szelíd barátom még régebben szállt ugyanabba a messzeségbe. És akik élnek is: milyen szörnyeteg hegyek között, milyen tátongó távoli szakadékok fölött, levegőben országutat vágva, kell naponta ideszáguldaniok, hogy emlékezetemben egymással beszélgethessenek. Egymással igen, velem nem. Összenéznek, mosolyognak, elsuhannak, ha szólok hozzájuk. De én őket látom mindenütt.