Bűnösök [antikvár]

Magos József! - Jelen! A szúrós, fekete szem elrezdül a papírlapról s a sor közepén álló fiúra tűz, kutató kemény nézéssel. - Mit lihegsz? A fiú, merev vigyázz-állásban, megakasztja mellében a lélegzetet; szíve dobbanását a torkában érzi; nehezen, kibicsakló hangon felel: - Nem li-lihegek. - Ne hazudj! Futottál? Elkéstél? - Oktató úrnak jelentem alássan, én... - pillanatra elhallgat, nagyot lélegzik, s akkor hirtelen felenged a feszültség; szeme keményen állja a szúrós pillantást, és már mintha valami mosolyféle is megvillanna benne : - ... én elaludtam. Azért futottam. De nem késtem el. Az oktató nézi még a fiút egy pillanatig, aztán elugrik róla a szeme, a papirosra. - Martsik Ferenc! - Jelen! Megúsztam, gondolja Magos József, ahogy a tornaoktató továbbhalad a névsorban. Nem késtem el, de elkéshettem volna, gondolja még, ahogy eszébe jut, hogyan riadt fel álmából, alig valami húsz perccel ezelőtt, hogyan érezte a sötétben, hogy már késő van, hogyan kapta magára ruháit s rohant el hazulról, mosdatlanul.