Burkers Joe [antikvár]

Halálos tüz. Piciny tűz égett a Bigborn-folyó partján és egy magányos férfi üldögélt mellette trapper-öltözetben. Hosszu, szürke haja széles vállaira hullott; sudár alakja nyugalmat és öntudatot sugárzott ki, csupán élénk szemei árulták el, hogy semmi sem kerülheti ki figyelmét, ami körülötte végbemegy. Éppen befejezte étkezését, mely néhány sült halból állott és meggyújtotta kalumetjét. Még néhány darab fát dobott a tűzre, beburkolózott takarójába és lefeküdt. Csendes, elhagyatott vidéki volt A folyó itt tószerüleg kiszélesedik, több mély, keskeny öblöt alkotva, melyek egyikében a vadász kikötött és kanoeját odaláncolta. Már alkonyodott, de az őserdő komoly, mély, mélabús hangjai még hallhatóak voltak. Ezeket a hangokat a teremtés nagymestere mind lágyra hangolta, amint a természet gyermekeinek egyszerű énekei mindig lágyak. A magányos férfi áhítattal leste az erdő esti dicsénekét, azt a halk, de zengzetes suttogást mely mintha mélyre hangolt aeolhárfákról kelne szárnyra. Körülveszi és körülzengi az embert minden oldalról, jön mindenfelől és mégsem lehetne megmondani, hol kezdődik, hol vannak a hangjegyei. Könnyű ütemben csatlakozott ehhez a hullámok lágy csobogása. Egy mókus szaladt az egyik fatörzsön lefelé, megvizsgálgatta az idegent kiváncsi kis szemeivel, azután nyugodtan visszatért nyugvóhelyére. Hébe-hóba felugrott egy-egy hal a fénynyalábban, melyet a tüz a folyóra vetett, aztán hangos cuppanással ismét visszaesett a vizbe. Az égő faágait duruzsoltak a parázson, egy copperhead családjával tovasuhant; nyári lakása talán éppen a tüz közelében volt és most felszedte a sátorfáját...