Clio [antikvár]

Részlet a könyvből A dombok alján, a part mentén tekergődző ösvényen haladt. Mély redők szántotta födetlen homlokát vörös gyapjúszalag pántozta körül. Halántékain göndör ősz fürtöket fodrozott lebegésbe a tengeri szellő. Hófehér szakálla tömött bolyhokban zsúfolódott állán. Tunikája és lába oly szinű volt, mint az utak, amelyeken hosszu-hosszu évek óta bolyongott szerte. Oldalán durva mivű lant lógott. Ugy nevezte mindenki: az Öreg, de ugy is nevezték: az Énekes. Egy harmadik nevet is kapott még a gyerekektől, akiket költészetre és zenére oktatott és sokan ugy hivták: a Vak, mivel a korral elfénytelenedett szemebogarára boruló pillája vörös és dagadt volt a tűzhelyek füstjétől, amelyek kávájára ülvén szokott dalolni. De azért napjai nem voltak örök éjtszaka s azt beszélték róla, hogy emberi szem nem látta dolgokat lát. Három emberöltő óta járt szerte a városokon. S ime.