CODA [antikvár]

Lenyeltem egy követ. Ezt éreztem. Fura egy érzés volt, úgy rohant meg, ahogy egy veszett állat harap bokán, hátulról, teljesen váratlanul. Le kellett ülnöm egy padra hirtelen. Leülnöm, nekem, aki még álmában is rohant, mindig sietett, valahonnan valahová, mennem, rohannom kellett, örökké, mindegy is volt, hova. Két végéről égettem a gyertyát? És akkor mi van? Legalább volt, mit égetnem. Égettem hát, és sokszor cseppent a viasz. Dézsmáltam az életet rendesen. Kiettem belőle a velőt. Azt hiszem, hamarosan meghalok. Nem fáj, volt egy életem. Nem cserélnék senkivel. De az a hirtelen jött, fürgén megszégyenítő szédülés, ami röghöz csomózott akkor hazafelé, az új volt. Sokkoló. Egyszerűen nem voltam még felkészülve rá. Tudtam, hogy van ilyen, létezik, ott van a repertoáron, de nem kalkuláltam vele, hogy az enyémben is. Valahogy úgy képzeltem mindig másokkal esik meg, én nem tartozom közéjük, amúgy se tartozom 5