Csak egy szóval mondd [antikvár]

Én hiszek az örök életben, ezért félek a halottaktól. Mert úgy gondolom, a lélek nem hagyja csak úgy el a világot, ahol élt, ahogy a meleg a testet, hanem bolyong még egy darabig a dolgok közt, amelyek hozzá tartoztak, és csak lassan foszlik semmivé, ahogy egy szag vagy egy ember emléke. Az anyám szagát sokáig lehetettt érezni a lakásban, beitta magát a fotelokba, az asztalt borító hosszú terítőbe, a szag meg a zajok, ahogy távolodott a folyosón. Néha láttam is. Csak pillanatokra, de láttam. Mikor beléptem a lakásba, ugyaúgy éreztem a jelenlétét az ajtó mögött, mint mindig, épp úgy, mint amikor dühösen várt rám, hogy megkérdezze, igaz-e, hogy Milagros volt az a nő, aki a taxit vezette. Soha nem fogsz megszabadulni tőle, mondta. És tőled sem, gondoltam én. Ugyanúgy éreztem, hogy ott van, mint annak idején, hevesebben kezdett verni a szívem, de mire összegyűjtöttem a bátorságom, és benéztem az ajtó mögé, már eltűnt; hallottam a lélegzését is a szekrényben, és szokásommá vált nyitva hagyni a szekrényajtót, hogy kedvére járkálhasson ki-be a lélek, hacsak nem aludt ott Morsa, mert akkor kulcsra zártam, mint amikor még élt.