Csakazértis [antikvár]

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene írni, amit átéltem, azt a sok-sok sztorit, amelyek körülöttem és velem történtek, és azokat az érdekes embereket, akikkel alkalmam volt megismerkedni. De kellő önkritikával felvértezve tisztában voltam azzal is, hogy én egy senki vagyok, és ki a jó francot érdekelné az életem. Ezért ez a megírás csak pajzán gondolatként lapított agyam egyik eldugott zugában egészen addig, amíg...... azt nem mondtam, hogy talán éppen ez az. Sok leendő vagy reménybeli szobor, történelmi személyiségek, politikusok, tudósok és mások is megírták a visszaemlékezéseiket. Ők föntről, pályafutásuk csúcsáról vagy onnan éppen pofára esve, mások meg tudományuk koturnusán pipiskedve avattak be bennünket legtitkosabb gondolataikba, panaszolták el a méltánytalanságokat, amelyek nehezítették az emberiségért, hazájukért, az eszméért (a megfelelő tetszés szerint behelyettesíthető) kifejtett heroikus erőfeszítéseiket, finoman jelezve azért, hogy még ilyen méltatlan körülmények között is emberfelettit alkottak. De lehet-e fenntartások nélkül, egészen őszinte egy elismert vagy pláne félreértett géniusz? Megengedheti-e magának, hogy kiderüljön róla, ő is csak közönséges, gyarló ember? Bevallhat-e finom torzítások és bölcs elhallgatások nélkül mindent? Azt is, ami nem illik épen a becsület bajnokáról festett idilli képbe? Ami foltot ejthetne egy, a történelmi összefüggések rabjaként becsület és felelősség, elhivatottság és önfeláldozás között vergődő nagy ember emlékezetén?