Csárdás [antikvár]

Amikor az író olyan országról, társadalmi háttérről, nemzeti mentalistáról ír, amelyről nincs vele született tudása, az a pimaszság netovábbja. De az írók már csak ilyenek: pimaszak. Az is megesik gyakran, hogy olyan témák megszállottjai lesznek, amelyekről nincs személyes tapasztalatuk. De ha rájuk tör ez a megszállottság, nincs mit tenni: engedni kell a szenvedélynek. A Csárdás az én megszállottságomból született. A könyv címe akkor jutott eszembe, amikor egy nagyon idős párt néztem egy észak-magyarországi faluban, ahogy a csalogatós csárdást járták. A férfi magas volt és vékony, a felesége, akin a falusiak szokásos viselete, szoknya és főkötő volt, alacsony, széle-hossza egy, alig ért az ura mellkasáig. Az ember azt hitte volna, nem illenek össze, és nevetséges látványt nyújtanak. De sem az egyik, sem a másik nem volt igaz. Olyan méltósággal táncoltak, hogy rövid idő múltán a fiatalabb, energikusabb táncosok abbahagyták a táncot, és az idős párt kezdték el figyelni. A végén megtapsolták őket. Az öregek arcán otthagyta a nyomát a kíméletlen élet: a két háború, a megszámlálhatatlanul sok forradalom, az idegen megszállás, amely mind hozzátett a szegénységgel járó nyomorúsághoz. (A magyar paraszt sorsa soha nem volt könnyű.) Miközben figyeltem őket, hirtelen azt is megláttam bennük, milyenek voltak fél évszázaddal korábban: láttam az erős, jóképű férfit és a takaros, apró termetű, barna szemű parasztlányt. Az egykori fiatal pár és a mostani öregek között ott húzódott a magyarok bátor, vérzivataros, méltóságteljes és kegyetlen történelme.