Csenddé vált napok [antikvár]

Én engedtem be őt. A betolakodó - így neveztem később, bár nem tört be. Csak becsöngetett, ahogy bárki, én pedig kinyitottam az ajtót. Még mindig felkavar, amikor erre gondolok. Valójában talán ez az, ami a legjobban zavar. Ő becsöngetett, én pedig kinyitottam az ajtót. Egészen hétköznapi módon. Aznap reggel mintha láttam volna őt egy pillanatra a kertben, amikor Simon munkába indult. Odalent állt a fák között. Egy fiatalember, olyan tizenkilenc-húszéves lehetett. Amikor kinyitottam az ajtót, ott állt a lépcsőn, arra várva, hogy beengedjék. Akárki lehetett volna, tényleg, bárki. Jó napot, mondta. Használhatom a telefont? Volt valami fura ebben a jó napot-h^n. Manapság nem sokan köszönnek így, akkoriban, a hatvanas évek közepén sokkal megszokottabb volt. De ő nem úgy mondta ezt, mint aki komolyan gondolja, mintha ez a nap tényleg jó volna, vagy mint aki valóban ezt kívánja. Úgy éreztem, csak úgy mond valamit, ami bárkinek szól és senkinek sem.