Csendes rév a háztetőn [antikvár]

A bizo,ttság rendszerinjt tavasszal szállott ki, mintegy az első napsugarak huzalaiba kapasz'kodva. Bejárták a romos épületet, fejcsóválva szemlélgették a vaskos gerendákkial megtámogatott falakat, felrévedtek a beszakadt padláson át a tetőre, melyet vadászlesszerű faépítmény óvott a beomlástól. Visszamenet a földszinti hivatalos helyiségekbe, ihümmöigte'k, moroigtak, hogy nem, ez nem mehet toválhb, semmiképpen nem méhet. Azzal ibarátságosan elibÚQSÚztak, az ajtó becsukódott mögöttük, s többé nem látta őket senki.Eltelt eigy év, a nap ismét aranylón sütött, s meg-jelemt a következő bizotts%. Ugyanonnan jöttek, ugyanazzal a feladattal, ugyanazzal a hatáskörrel, csupán a tagok változtak meg. A hivatal maradt a helyén, az örökkévalósággal vetélkedő ideiglenesség állapotában.A Dokumentációs Iroda az ép földszinti helyiségeket foglalta el. A tér felőli szobában dolgozott a szakma dísze, a csalhatatlan memóriájáról országszerte nevezetes Olajkár Lőrinc, annak a Osibrákynak az unokaöccse, akiről más alkalmakkor már szó esett. Feltűnően hasoiniított nagybátyjához:, s ha kevesebb a korkülönbség közöttük, óhatatlanul összetévesztették volna őket.Lőrincet is, akárcsak nagybátyját, mértéktelen ko-