Csizma az asztalon [antikvár]

A feladat 1970. július huszadikán léptem át hetvenötödik évemet Mátraházán, a Református Üdülőben, megint egyszer asszonytestvérek között, a Biblia mellett. Jó társaság ez így. Nemigen ismerjük mi egymást „test szerint", hanem „lélek szerint" annál jobban. örültem az alkalomnak, hogy még ilyen vénen, rokkantan is szabad nekem asszonyokkal Isten dolgairól beszélgetni, együtt énekelni, imádkozni. Kicsit visszaálmodtam magam egy másik hegyre, amikor felejthetetlen társammal, Pilder Máriával tanítgathattuk az asszonyokat és terelgethettük őket a keskeny útra. Megfordult az agyamban régebben is, hogy meg kellene írni az életemnek ezt a legszebb és legérdekesebb munkáját, amíg még meg nem vakulok egészen, de valahogy nem tudtam rábeszélni magamat, mert már igen sokat írtam a fiókomnak, s az is jobbára elégett. Ott, Mátraházán aztán volt egy furcsa, gondviselésszerű, véletlen találkozásom a Református Zsinat elnökével. Azt a meglepő és megtisztelő megbízást kaptam tőle, hogy írjam meg az egyházban végzett munkámról az emlékeimet. Ettől a megbízástól szelet kapott a vitorlám, s Isten iránti mély hálával kezdek neki ennek a nehezen hihető, igaz mesének. Életemben egyszer eskettek meg törvényszék előtt, mint tanút, hogy az igazat és csakis az igazat vallom. Most, itt a fehér papír előtt is valami olyant érzek, mint akkor a feszület előtt, és kérem szívből, alázatosan az „Igazságnak ama lelkét", hogy fogja a tollamat, diktáljon, s én az igazat és csakis az igazat írjam. öreg agyamban már elmosódtak a dátumok, s lehet, hogy a kronologikus rendet nem tudom tartani, de hiszem, hogy az imádságomra feleletül az a Lélek emlékeztetni fog mindenre, amit fel akar velem jegyeztetni. Valaki, aki ismerte régi, művészi és nagyvilági életemet s mondjuk így: nagy múltamat, most pedig hallott bizonyságot