Csöndlakodalom [antikvár]

MINDNYÁJUNK CSÖNDESSÉGEI csak annyi aranyat tárolnak, amennyit az összes megismerni és megszeretni-valókból beléjük rejtettünk. A LÉLEK CSÖNDJE: a mi legprivátabb birodalmunk. Ebből származik a végtelenség nagy óceánja felé hajózó utas minden ujjongása, a jó-útban levés merész öröme, bizonyossága. Tettetés nélküli, külső lángolásunk is csak belső csendjeink olajától éghet. Ezt felismerve, mit is kívánjon hát betűvető és olvasó egyaránt? Ha csak nem az egyetlen szükségeset: maradjon sötétségeinket bevilágító lámpásunk olajából... annyi, hogy elégségesnek találtassék azon az éjfélen, amikor a kiáltás - mint Máté evangéliumában - felhangzik: Megjött a vőlegény, lámpásaitokkal jöjjetek elébe! (25, 6) (A fenti sorokat az így elmélkedő minden bizonnyal és elsősorban a kitartó munkásoknak és őt magát is eltűrő munkatársainak szánta. Ők szertelen betűinek megnyugvására ezt az újabb kiadást is elvállalták. Maradjon sok, átvirrasztott éjszakai műszakuk után még mindig elégséges olajuk annak a tágasságnak bevilágítására, melyben minden „csöndünk tárulkozik" és megkezdődhet a LAKODALMAS VIGASSÁG... a Bárány mennyegzőjén. - VV)