Csonkahét [antikvár]

tanítónőmnek marina raitának ELSŐ RÉSZ 1 Azon a januári délutánon, 1961-ben, a felhők teljesen eltakarták az eget. Két nap óta havazott. A hópelyhek előbb bolyhos cérnaszálakként szállingóztak. Estefelé felkelt a szél. A magasban kavarogni kezdett a vihar, majd mintha ólomsúllyal csapott volna alá a földre. A hópelyhek elvékonyodtak, érdes drótszálakként paskoltak mindent, amit az útjukban találtak. Az útszéli vadalmafák hánykolódva ide-ide hajlongtak, egyik-másik öregebb törzs recsegett-ropogott, s a felhasadt kéreg alól előtűnt a fa nyers, fehér teste, rozsdavörös hajszálereiben fagyott nedvekkel. $tefu Varlaam fejét behúzva, vállát előrelökve lépkedett, és irgalmatlanul káromkodott. Maga sem tudta, mire haragszik jobban: a hóviharra, saját magára — amiért ilyen időben útnak indult — vagy az anyjára. Kérlelte, hogy ne jöjjön vele, nem gyermek már, egyedül is elrendezi a dolgait, de Rafira csak mondta a magáét, és végül ezzel maradtak. — Nem jobb lett volna, anyám, ha otthon ül? — kérdezte §tefu, fejét féloldalra fordítva, hogy az öregasszony meghallja; pedig anyja a hátrafelé vágó szélben nemcsak a fia szavait hallotta jól, hanem sípoló lélegzetét is, melyből kesernyés dohányszag csapott feléje. Mivel a szélben nem hallotta a választ, $tefu folytatta: —¦ Nem felel, ugye, anyám, vagy megnémult? Rafira meggyorsította a lépteit, s mikor a fia mellé ért, a fülébe kiáltotta: — Nehéz, mi? — Nem nehéz, anyám. — Akkor szedd a lábad és ne törődj velem — düny-nyögte, és két lépéssel lemaradt a fia mögött.