Dal a tűzpiros virágról [antikvár]

Részlet a könyvből: Koskela gazdája behúzta maga mögött a pitvarajtót és mélyet sóhajtott a dús, fenyőillatú szabad levegőből. Acélkék tavaszéjszaka. A hűvös, szellős sötétség az óriási fenyők, fehérlő törzsű nyírfák között szaladgált, hajladozott, mint valami táncosnő. Koromfekete fályoluszálya belégabalyodott az áfonya- és szederbokrok ágacskás, tüskés sűrűjébe: a koskelai erdő foglyulejtette az éjszakát. A gazda szaggatott, nehéz lélekzete lassan lecsendesedett, egyenletessé csitult. A éles levegő kiszellőztette tüdejéből a konyha és az egybenyitott belső szoba fülledt, asszonyi szenvedéssel terhes páráját. Szíve is csendesebben vert már. Inge ujjával megtörülte verejtékes homlokát.