Dali Jóska rózsája [antikvár]

Részlet a könyvből: Nem az írás hazudik Csattant a kapu, de akkorát, mintha mennydörgés hullott volna a hegyoldalnak kapaszkodó, keskeny, szekérfordulásra sem alkalmas udvarra, közvetlen Rebinén mellé. A vénasszony összerezzent, minden izma megrándult s ijedtében a vér mind a lábába szaladt. Már keresztvetésre indult a keze, s szája fohászkodásra nyílt, hiszen ilyen még nem fordult elő, hogy derült égből csapjon le az istennyila. Fejét a dörrenés felé fordította s hirtelen villanás hasított a szemébe: fehér ing, de olyan fehér, hogy szinte szikrázik a napfényben, s piros szoknya, olyan piros, mint a vadpipacs szirma. Rebinénnek már nem volt ideje sem keresztet vetni, sem fohászkodást rebegni: a fölvillanó patyolatfehérség, égő pirosság hirtelen viharrá dagadt körülötte, a leány átkarolta, ölelte, szorongatta s mint a váratlan forgószél, magával sodorta be a házba. - Jaj, hogy az ördög! Engedj te! Eressz! -