Dalnoki, a 11. csapás [antikvár]

tlSszé Mielőtt bárki olvasni kezdené ezt a könyvet, és a következő oldalak számára érthetetlen történetei miatt félredobná, már az elején szeretnék tisztázni valamit: - Miért írok én ekkora hülyeségeket? Elsősorban azért, mert nem is tudnék mást írni, ugyanis sokak szerint, sohasem voltam egészen normális. Ahogyan pedig a közmondás tartja: bolond likból, bolond szél fúj. Valójában nem könnyű megállapítani, hogy manapság mit jelent „normálisnak lenni". Leginkább talán azt, ami a társadalmi normákba belefér és általánosan elfogadott. Ha valakiről nem értik, hogy mi motiválja a tetteit, őrültségnek tűnik mások szemében minden, amit tesz. - Jó, de a hülyeségnek is megvan a maga határa! - mondhatják egyesek. Ez így igaz, de kinek hol húzódik meg ez a határ? Nekem minél messzebb, mert nem szeretem a szobafogságot sem. Sajnos a nap sem mindig csak a természetben megy le, hanem az agyunkban is, ha közeleg a sötétség. Ráborul az értelmünkre a szürkület, hogy a leereszkedő ködben ne láthassunk tisztán magunk körül. Sötétben úgyis minden szebb. Nem látszanak az apróbb, zavaró részletek, nem pompázik körülöttünk a világosság, bármi