Daniele Cortis [antikvár]

Szél, eső és fecsegés.A billiárdgolyók kétszer, erősen összeütödtek.- Kop, kop! - szólt gróf Perlotti, megfigyelve a golyók gurulását, miközben jobb kezében a krétát, baljában a dákót tartotta.- Uram-teremtőm! - kiáltott fel a szenátor. - Így nem megy. Miféle dákói vannak, Tarquinia grófné? Nem lehet velük játszani.- Hagyja abba! - mondta halkan a grófné, a ki hölgyek társaságában ült ott.- Drága vőm uram, - szólalt meg fenhangon, kitárva karjait, - eleget sürgetem, hogy küldjenek másokat!Perlotti grófné felé fordult, a ki az üvegajtón át kinézve a szabadba, hallgatagon mosolygott.- Nagyszerű! - dörmögött a szenátor. - Huszadszor mondja ugyanezt. Talán azt akarja, hogy én csináljam neki a dákókat?- Milyen idő! - jegyezte meg; tapintatosan a hölgy. -Félelmetes!Az üvegajtóval szemben a nagy, kiszáradt cziprusfa, a melyet egész csúcsáig glicziniák borítottak el, világos zöldjével belenyúlt a fakó égbe. Néhány esőcsepp hullt a kavicsos útra.- Valóban, grófné, félelmetes. - Igazán félelmetes. -Félelmetes bizony. - Félelmetes!Valamennyien karban ismételték, négy-öt felcziczomázott asszony és leány, a kiket nagyon komolyakká, merevekké tett az a nagy megtiszteltetés, hogy Tarquinia Carré grófné házában: lehettek.- Írjon nekem hatot! - kiáltott a szenátor.