David Alroy [antikvár]

1831-ben Jeruzsálemben jártam s felkerestem azokat a sírokat, amelyekben a hagyomány szerint Izrael királyai nyugosznak. S akkor felmerült gondolataimban egy csodálatos ember pályafutásának képe, akinek sorsa már gyermekkoromban sokat foglalkoztatott, mert rendkívül gazdag költői feldolgozásra alkalmas fordulatokban. S hozzákezdtem e sorok lejegyzéséhez, amelyekkel Alroy Dávid emlékét akarom megörökíteni. Alroy a tizenkettedik században élt. A politikai helyzet Keleten akkor ez volt: A kalifátus hatalma egyre jobban süllyedt. A szeldzsuk-szultánok, akiket az igazhitűek uralkodói segítségül hívtak, a frank major domus-okhoz hasonlóan kezükbe kaparították az uralmat. Négy királyságot szakítottak ki a próféta utódjainak örökségéből s így lett a szeldzsuk-fejedelmekből bagdadi, perzsa, szíriai s rumi, illetve kisázsiai szultán. Ám ahogy a fegyelem a hadseregeikben meglazult s a kétes elemek egyre nagyobb szerephez jutottak, ezek a harcias uralkodók is érezni kezdték a jólét és a tunyaság természetes következményeit. Nem voltak ők már azok a legyőzhetetlen és vad harcosok, akik a Káspi-tó partjairól elárasztották Kelet legszebb vidékeit. Még rend volt birodalmaikban, de már rosszul leplezett aggodalommal figyeltek a karasmei királyok emelkedőfélben levő csillagára, akiknek hódításai egyre jobban veszélyeztették határaikat.