Dávid [antikvár]

Részlet: - Mennyi ember, - mondta magában az ujságíró, ahogy a gyalogjáró rendetlenül hömpölygő emberáradatban leplezetlen undorral előre igyekezett. - Pfuj, mennyi ember. Rossz napja volt; de egyébként sem ismerte a felebaráti szeretetet. - A régi császárok végzete lebeg az ujságírók fölött - panaszkodott egy alkalommal tréfásan valamelyik előkelő és gazdag hölgyismerősének, aki nem mulasztotta el, hogy csodálatosnak ne tartsa az ujságíró közömbös szívét, holott, mint megjegyezte, hivatása folytán annyit kell találkoznia a nyomorral - a régi császárok végzete lebeg fölöttünk, asszonyom: vagy embergyűlölő zsarnokokká kell válnunk, vagy el kell vonulnunk a pusztába.