De kár megvénülni! [antikvár]

Először azt a czímet akartam adni ennek az izének, (mely, fájdalom! rám nézve nem regény), hogy "egy becsületes ember gonosztettei". Mert hát én az vagyok: becsületes ember; egyéb czímem sincs: se "tisztelt hazafi", se "szeretett polgártárs", se "elismert szakférfiu". Csak becsületes ember: minden pontban: még a pontok pontjában is.Mustrája vagyok a férjeknek, annyira, hogy azt beszélik rólam, hogy ha meghalok, porrá égetnek, s mint Artemízia királyné tett Manzolusz királlyal, italba keverik hamvaimat s úgy adogatnak be, de nem a nőknek, hanem a férjeknek, mint óvó-szérumot a hűtlenség bakteriumai ellen.És ez nem is lett volna rossz regényczím: egy becsületes embernek a gonosztettei. Hanem hát ez még is nagyon hasonlít a sviháksághoz, egy neme a hetvenkedésnek: virtuskodás olyannal, ami nincs. Sohasem szerettem a dicsekedést. Mit dicsekedjem a bűnömmel? Elég ha a feleségem így szólít, hogy te "bűnöm!"Inkább választottam ezt a czímet "...De kár megvénülni!"Ezzel aztán be van ismerve, hogy vén vagyok.Bíz az vagyok. Az ötvenediket járom.De hogyha összeszedem magamat, ha a szerpántot jól megszorítom a derekamon, a szakállamat odáig, ameddig bicolor lett, kiborotválom, senki sem mond többnek negyvennyolcznál. Ebben is megmaradok állhatatosan negyvennyolczasnak.