Dégi Gyurka pontozója [antikvár]

Borító kopottas.
Amikor annakidején, a nyolcvanas évek végén ez a történet a marosvásárhelyi szépirodalmi folyóiratban több folytatásban megjelent, vittem néhány Igaz Szót azoknak is, akikről írtam. Szorongva vártam, mi lesz. Mert esetleg meg is villázhatnak érte. Hiszen első novellám megjelenéséről is egy rendőr szívessége folytán értesültem. Hja, az jó világ volt, gondolhatnák, ha a zsaru is ráér művelődni; hanem a rend őréről csakhamar kiderült: nem olvasta az írást, viszont felelősségre akar vonni érte. Vagyis kész kritikusi fegyverzetben lépett be a piaci kocsmába. Megállapodtunk, hogy előbb beleássa magát az ötperces mesébe, aztán pedig értekezünk. De ő nem tudott az én nyelvemen, én hiába beszéltem neki a munka nyelvét. Külön asztalnál poharaztunk. A kisregény Rebije egy ideig évődve a könyvbeli nevén szólíttatta magát, a szereplők pedig rendre kijavították a múltat: hogy az sem így volt, ez sem éppen úgy; kiigazították itt is, ott is. Dehát nincs mit tenni, sóhajtottam; ez itt már így van megírva. Akkor jó. És így maradt megírva. A világ beletörődik a fikcióba.