Dombey és Fia I-II. [antikvár]

ELSŐ FEJEZET Domhey és Fia Dombey az elsötétített szoba sarkában ült, a nagy karosszékben, az ágy mellett, míg Fia melegen bebugyolálva feküdt egy kis kosárbölcsőben, gondosan odahelyezve az alacsony pamlagon a tűz elé, jó közel hozzá, mintha alkatára nézve valami süteményhez hasonlított volna, amelynél az a fontos, hogy addig pirítsák szép barnára, amíg vadonat friss még. Dombey körülbelül negyvennyolc évet számlálhatott. Fia vagy negyvennyolc percet. Dombey valamelyest kopasz volt, meglehetősen piros arcú — és noha csinos, jólmegtermett, sokkal zordabb és gőgösebb, semhogy megnyerő lehetett volna. Fia nagyon kopasz volt és nagyon vörös, és bár (természetesen) tagadhatatlanul gyönyörű fickó volt, egészbenvéve még kissé gyűröttnek és foltosnak látszott. Dombey homlokán az Idő, és ennek testvére, a Gond, odavésett már néhány jelet, mmt a fát jelölik meg, melyet majd a maga idejében ki kell vágni, — mert könyörtelenül lépdel ez a két ikertestvér az emberiség erdejében s osztogatja a rovásokat, ahogy halad, — míg Fia arcát ezer apró ráncocska szőtte, harántolta össze-vissza, melyeket a csalárd Idő kedvteléssel fog majd elenyésztetni és kisímítatni kaszája sima lapjával, mintha mélyebb műveleteire készítené elő a felületet. Dombey, a régenvárt esemény következtében ujjongva, csör-gette-zörgette a kackiás kék kabát alól kifüggő nehéz arany óraláncot, miközben kabátgombjai foszforosan szikráztak a távoli tűz gyenge fényénél. Fia pedig, ahogy parányi kezét ökölbeszorította, úgy tűnt fel, mintha, a maga erő-len módmn, számon akarná kérni a létezéstől, miért jött rá ilyen váratlanul. — A Ház ismét feltámad, Dombeyné asszony, — szólalt meg Dombey, — nemcsak névleg, hanem valóban Domhey és Fia lesz megint; Dom-hey és Fi-a!