Don Quijote [antikvár]

Dologtalan olvasó! Elhiheted, ha nem esküszöm is, azt szeretném, ha ez a könyv, mint elmémnek szülötte, oly szép, oly kitűnő s oly mulattató lenne, hogy tökéletesebb már elképzelhető se legyen. Azonban nem tehettem a természet törvénye ellen, mely szerint mindenek magokhoz hasonlókat nemzenek. Mi egyéb születhetett volna hát az én terméketlen és gyarlón művelt elmémből, mint egy elszáradt, elsatnyult, szeszélyes és soha még el nem képzelt különc gondolatokkal telt magzatnak története, annál is inkább, mert históriám börtönben fogamzott, ahol csak kényelmetlenség tanyázik, és minden siralmas zaj otthonos. A nyugalom, a csendes hely, a nyájas mező, a derült ég, a források mormolása, a lélek nyugodtsága igen nagy befolyással van arra, hogy még a legmeddőbb múzsák is termékennyé legyenek, s szülötteik bámulattal és elragadtatással töltsék el a világot. Megesik ugyan, hogy egyik-másik atyának rút és egészen dísztelen fia van; apai szeretete mégis fátyolt von szemére, gyermeke hibáit észre sem veszi, sőt gyakran kedves és vonzó tulajdonoknak tartja, s barátainak úgy mesél róluk, mintha elmések, bájosak volnának. Azonban én, habár atyának látszom, Don Quijotének csupán mostohaatyja vagyok; nem úszom a szokás árjával, s nem rimánkodom előtted, nyájas olvasó, talán majdnem könnybe is lábadt szemmel, mint egyesek szoktak, hogy bocsásd meg vagy nézd el a hibákat, melyeket a fiamon tapasztalsz, hiszen sem rokona, sem barátja nem vagy, s a magad lábán jársz, saját ízlésed szerint, mint akárki fia, otthon vagy a magad házában, olyan úr, mint a király az adófizetői között, s tudod, hogy példabeszéd azt tartja: "A magam köpenye alatt még a királynak is fittyet hányok." Mindez pedig teljesen fölment téged bármely kötelezettség és tekintet alól, s így erről a történetről egészen szabadon úgy ítélhetsz, amint kedved tartja, s nem kell félned attól, hogy majd korholnak, ha gáncsolod, vagy jutalmaznak, ha dicséred. A maga teljes meztelenségében szerettem volna átadni előszó ékessége, ama megszámlálhatatlan szonett, epigramma s dicsőítő költemény egész lajstroma nélkül, melyeket rendesen a könyvek elé szoktak illeszteni. Mert annyit mondhatok, bárha művem maga is fáradságomba került, semmi sem volt nehezebb,mint a bevezető, melynek olvasásával éppen most foglalkozol. Sokszor megragadtam a tollat, de újra le is tettem mindannyiszor, mert nem tudtam, mit írjak. Mikor egyszer így töprenkedem, előttem a papír, fülem mögött a toll, könyököm az íróasztalon, állam pedig a tenyerembe hajtva, s eszemet szüntelen azon járatom, mit írjak: betoppan hozzám egy értelmes, elmés barátom, aki látván, mennyire elmélyedtem gondolataimban, okát kérdezi: én, nem akarván előtte titkolni, bevallom, hogy a Don Quijote történetéhez szánt bevezetőről töprenkedem, de annyi bajom van vele, hogy már-már nemcsak a bevezetőről akarok lemondani, hanem még a nemes lovag hőstetteit sem szándékozom napvilágra hozni.