Donyec-medence [antikvár]

A vonat Sztálinó felé haladt. A háború után először 1945 őszén utaztam ismét a Donyec-medencébe. A béke napjai már régen felvirradtak, a vonatok ablakait már nem sötétítették el, de az emberek még nem élték bele magukat az új helyzetbe és gondolataik a békés életről egybefonódtak a tegnappal kapcsolatos gondolatokkal és emlékekkel A vonat Moszkvából gördül Sztálinó felé. Kocsink utasai a legkülönbözőbb foglalkozásúakból verbuválódtak: katonákból, az első leszerelt és szabadságos harcosokból, kiürítésből visszatért családokból, a háború éveiben az Uraiban, Szibériában dolgozó tárnásokból, mérnökökből, fémkohászokból, geológusokból, akik most i&zülőföldjükre térnek vissza. Közöttük még gazdasági hivatalnokok, közgazdászok, tervezők, építészek is voltak, néhányan közülük először utaztak a Donyec-medencébe, mások már dolgoztak ott és most visszatérnek, mint mondják, korábbi működési területükre: magukkal hozzák Moszkvából a jóváhagyott terveket és előirányzatokat, az építőamyagokra, fára, cementre, vasra, üvegre szóló kiutalásokat. Az utasok között párt- és komszomolmunkások, továbbá a pusztítás méreteit felbecsülő kormánykiküldöttek. Akadtak, akik a háborúban mindenüket — házukat, családjukat — elvesztették és most fedél híján a Donyec-medencébe költöznek, hogy új életet kezdjenek. Az öltözékek színében a tábori zöld uralkodott; nemcsak a katonák, de a polgárok is lélekmelegítőket, zubbonyokat, katonaköpenyeket viseltek. A háborúmégaz embe- 3