Dzsingisz kán [antikvár]

Szálám' az olvasónak A sólyom, ha nincsen szárnya, nem emelkedhetik fel a magasba. Az ember, ha nincsen paripája, tehetetlen a földön. Mindennek oka van, ami csak történik. A kötél egyik vége húzza maga után a másik végét. Ha a vándor jó irányban indul útnak e földi téreken, hőn óhajtott céljához jut el; ha tévedett, és könnyelműen eljátszotta a dolgát: a pusztulás tengerébe vész. Annak az embernek, akit rendkívüli események szemtanújává tett a sorsa — aki például látta tüzhányóhegy kitörését, arni virágzó falvakat pusztít el; vagy elnyomott nemzet felkelését hatalmas zsarnok ellen; vagy aki átélte szilaj, idegen, ismeretlen nép betörését a hazai földre —, annak az embernek kötelessége írásban megörökítenie mindazt, amit látnia adatott. Ha nem jártas abban a míívészet-ben, hogyan kell a szót fiatal nád hegyével sorba fűzni, ám beszélje el, amit tapasztalt, valami ügyes kezű íródeáknak, majd az papírra veti a történetet, tartós papírra, hogy tanulságot merítsenek belőle még a kései unokák is. Az az ember ugyanis, aki megrázó eseményeket kísérhetett mindvégig figyelemmel, azután meg hallgat róluk: hasonlatos a fukarhoz, aki ruhába göngyöli kincseit, és elássa a sivatag földjében, holott már torkán van a halál hideg keze. Hanem amikor már megfaragtam a nádtollat, és bele is mártottam a tintába, mégis gondolkodóba estem, mert nehéz volt elszánnom magamat. . . Van-e elég szavam, van-e elég erőm, hogy igazán írjak népek kegyeden gyilkosáról, Dzsingisz kánról és vad seregeiről? Rettenetes volt, ahogyan ez a sereg betört az országba észak pusztaságai felől, ahogyan az élen száguldott a rőt szakállú vezér, ahogyan a bősz harcosok fáradhatatlan paripáik hátán elérték ' (jdvözlet. köszöntés. Hasonló a Pár szó az olvasóhoz. Mindkettő igen jellemző a mongol időszak előtti írók kéziratkezdésére.