Dzurkhithján Ábel útjai [antikvár]

AZ ELSŐ UT A marosvásárhelyi Törvényszék, vagyis a Királyi Tábla épülete szép nagy volt, s ahogy az táblabírósághoz illett, igen tekintélyes. Az egyik szárnyában a büntető-, a másikban pedig a polgári tábla működött. Az emeleten, a homlokzat közepén négy nagyszerű, a többinél magasabb ablak nyílt, a nagy tárgyalóterem ablakai. Ez a középső rizalit magasabb is volt a két oldalszárnynál. Ide járt bé a gyakornoki munkára Dzurkhithján Ábel, erzsébetvárosi születésű. Az igen jó eszű fiút persze az édesapja, Dzurkhithján Kajetán az erzsébetvárosi iskolák elvégzése után tovább küldötte, méghozzá a nagy-enyedi kollégiumba. Ábel ezt is tisztességgel elvégezte, bár közben akadtak nehézségei. Igen jól tanult, csakhogy kezdetben nagyon is heves természetű fiú volt ő, jószívű, bőkezű, s ugyanakkor kellőképpen indulatos. Néha hirtelen kezű s meggondolatlan. Lehet, hogy ezt az indulatosságot apjaurától örökölte. Amikor két év után egy nyári szünidőben, úgy Szent Jakab havában (azaz júliusban) a fiú hazautazott Erzsébetvárosra, persze mindenfélét kérdeztek tőle. Apjaura elsősorban azt, hogy miről is szólt az a levél a tekintetes professzor uraktól, amit ő úgy fél évvel korábban kapott volt Nagy-enyedről. Ábel őszintén és részletesen elmondta, hogy az egyik koldusdiákkal - aki tehát szegény sorsú volt, s bizonyos szolgálatok, vízhordás, tüzelőaprítás, takarítás, az idősebb, fizetős diákok csizmájának kifényesíté-se fejében a kollégium fizette a tanulmányait - összeveszett. - Az úgy volt, hogy Kerekes Jánossal a vallásról kezdtünk vitatkozni - újságolta Ábel. - S amikor ő református létére azt mondotta, hogy a reformátusok igazabb vallásúak, mint a pápisták, s az enyedi kollégium is elsősorban nekik való, meg hogy én nem is vagyok magyar, akkor én nem bírtam tovább, s nekimentem, hogy megnyuvasszam. Az öregdiákok végül szétválasztottak minket, s a professzor urak is megtudták, hogy mi történt. Ezért kaptam a büntetést. Persze, Dzurkhithján Ábel, az erzsébetvárosi, erősen elmagyarosodó