Ecetudvar [antikvár]

Az öregember lassan, kitartóan szívta az orrát. Ágytálra lett volna szüksége, de nem merte harmadszor is becsöngetni az éjszakás nővért. Ha megtörténik a baj, úgyis csak reggel veszik észre, a reggeles szőke meg nem olyan veszekedős. Mondja persze az is a magáét, de hát neki már mondhatja. Tegnap a viziten Szántó főorvos azt mondta, hogy el kell őt rakni innen, mert szükség van az ágyra. A főorvos nagydarab, vörös nyakú ember, ha az utcán találkozik vele, bizonyára hentesnek nézi. De hát az ilyen vénember örüljön, hogy lyuk van a seggén. Neki meg kettő is van, ez a hentes csinálta a másodikat. Még viccelődött is. „Na, Lantos bácsi, dalolva megy vécére ezután!" Még hogy dalolva! Világéletében botfüle volt, s ha néha, nagy ritkán mégis rákezdett valami ismerős dallamra, Wolf Irénke azonnal csendet parancsolt. Irénke a csendet szereti. Még a rádiót sem engedi kinyitni soha, pedig kettő is van belőle, mindkét szobában egy. Megint jelen időben gondolkodott, mint mindig az elmúlt tizennégy hónapban, mióta Irénkét eltemette. Azóta sem nyitotta ki a rádiót. Minek is, ha egy életen át megvolt nélküle. Egyébként sem nyúlt semmihez. Még Irénke ágyát sem vetette be, csak egy nagy, sárga nejlont terített rá, hogy ne porosodjon.