Edila [antikvár]

Részlet: DENE5KE Nekem a csoda abban a pillanatban valósult meg, amikor a Rádióújságban csodával kapcsolatos pályázati felhívást elolvastam. Déneske jelent meg előttem! Az iskolapadra könyökölve, arcát tenyerével támasztva, oldalt billent fejjel nézett rám nagy barna szemeivel: - Mondd, te hiszel a csodákban? - kérdezte halkan. A kérdés váratlanul ért. Hat héttel elsöáldozásunk előtt a megsűrített hittan órákon éppen a Krisztusi csodatevésekröl tanultunk. Nyolc évesen, áhítatos gyermeklelkem fogékony volt a csodákra. - Igen, én hiszek a csodákban - súgtam vissza, de nagyon vártam az óra végét, hogy megbeszéljük a dolgot. Déneske a legjobb barátom volt. A Köröndöt szegélyező négy nagy épület egyikében laktunk, én az Andrássy úti, ő a Szinnyei-Merse utcai szárnyban. Jobb módú polgári családoknak számítottunk, mindkettőnk édesapja orvos volt. Az enyém szemész, az övé belgyógyász. Déneske egyetlen gyermek volt, mi hárman zajongtunk a gyerekszobában. A szülök kedvelték egymást, kölcsönös családi orvoslás is adódott. Ha kettőt köhintettünk, Déneske papáját szüleim rögtön áthívták. Mi keresztények voltunk, Déneskéék zsidók! Megérezve a kor vészes zivatarát, a szülők kikeresztelhették Déneskét, mert hittanra jártunk. Mindez 1944 februárjában történt. A család apró termetű volt, szemüveges, mosolygó és nagyon barátságos. Déneske kerek arcához két hatalmas barna szem, sűrű, erős barna haj tartozik emlékeimben. Korához képest tréfásan mély, erős hangja volt. Ez a kedves dörmögés ma is visszhangzik fülemben. Első és második elemiben ö volt az egyetlen, igazi barátom. Az elmúlt évtizedekben csak futólag villant át rajtam emléke nagy néha, főleg ha játékokkal teli gazdag gyerekszobát láttam. Mert az övé, a nagy bérpalota túlsó szárnyában olyan volt. Be nem vallott irigységgel sokszor órákig ját-