Effi Briest [antikvár]

Védőborító hiányzik.
"A legjobb regények gyűteményéből, még ha a legszigorúbb szempontok szerint válogatnák is össze, s ha egy tucat, sőt tíz vagy akárcsak hat kötetre korlátoznák is - nem hiányozhatnék az Effi Briest..."- írja Thomas Mann Fontane regényéről, amelyet az "európai elbeszélőpróza királyi ékszerének" nevez. Effi Briest, a regény hőse vidámságra, boldogságra, szerelemre vágyakozó fiatal nő, akinek őszinte, közvetlen lénye összeütközésbe kerül az igazi, mély érzelmeket elpusztító, konvenciók által gúzsba kötött porosz társadalmi morállal - tehát el kell pusztulnia. Elméylült lélekrajz, tömör kompozíció, drámai dialógusok jellemzik Fontane művészetét. Fontane ​ebben a regényében éri el jellemábrázoló ereje csúcsát. Teljes jellemrajzot ad, teljes élettörténetet beszélve el. A kislányfővel férjhezadott hősnőt nem a szenvedélyes szerelem sodorja házasságtörésbe, hanem a kibírhatatlan házasság a porosz főhivatalnok, Innstetten báró oldalán. Effi Briest embertelen házassági konvenciók bezártságában vergődik. Házasságtörése kitörési próbálkozás a magányból. Az író nagy erővel festi le a porosz junkenség természetellenes merevségét, alattvalószemléletét. Effi Briest, akiben volt „természetes okosság, nagy életvidámság és szívbéli jóság”, meg az átlagosnál több féktelenség, Anna Karenina és Madame Bovary mellett annak az asszonyi hűtlenségnek a jelképe, amely nemcsak megbocsátható, de szinte fölmagasztosul. Noha az írói jellemzés szerint „nem erőssége a harc és az ellenállás”, mégis keményebb, önállóbb alkat, mint híres sorstársnői. Szenvedélye öncélú: Crampas őrnagy nem volt különösebben érdemes rá, csak alkalmat adott egy szánalmas, titkos lázadásra. Környezete, amely már azon is fölháborodott, hogy gyermeke keresztelőjét éppen augusztus 15-én, Napóleon születésnapján tartotta, végérvényesen kitaszítja. Effi mégsem teljesen elszigetelt. Az öreg falusi lelkész és a vidám, hűséges cselédlány megértik, védik; és helytelenítik, hogy az ilyen ügyekbe emberek belehaljanak. (Innstetten báró ugyanis párbajban megöli Crampas őrnagyot). Isten néma teremtménye, Rollo, a kutya sem veti ki a szívéből Effit, a kor álerkölcseinek áldozatát. Halála nem drámai öngyilkosság, hanem lassú elsorvadás a vidéki magányban. „Az európai elbeszélőpróza királyi ékszere” (Thomas Mann), ma is meggyőző, művészi hiteles olvasmány.