Égnek a mécsek [antikvár]

Részlet a könyvből:Az avar is lomb volt A fehéren hallgató erdőség tövében fehéren és hallgatva ültek a bubostetejű, egymáshoz simuló házak. Apró ablakszemeik nyugodtan néztek bele a puha csendbe, kíváncsiság nélkül. A gyöngyszürke ég alatt ugy emelkedett a bükkök hóboritotta koronája a csend fölébe, mint egyetlen hatalmas, szikrázóan fehér kupola. A tisztások szélén a fiatal fák ágai földig hajoltak terhük alatt; a metsző hidegtől kristálytisztán csillogó levegőben finom ezüstpor szitált egy felrebbent madár röpte nyomán. Mint egy vertezüst-csipkére álmodott mesebeli tájék, szépséges fehéren fénylett és hallgatott minden. Az erdészház cserépkályhás, agancsdiszes uri ebédlőjében, a piros porcellánernyős függőlámpa fénye alatt vidám névnapi társaság ült együtt. Zsinóros ruhákban szépszakállas, szépszál férfiak; magasra feltornyozott hajfonatos asszonyságok, turnürös ruháik kényelmetlenségében kevélyen ülve; nádszálkarcsura fűzött fiatal lányok, finom arcuk csigákba csavart halántékfürtök keretében - és még egészen éretlenkék is, bugyogócskáik arasznyi csipkéjével szoknyájuk szegélye alatt. Az asztal már megszedve, a selyemfényű damasztabroszon csak a süteménytartók álltak és a férfiak előtt a borospoharak, a kifogyhatatlan n edűtől elevenvérszínűen csillogók.