Egy agglegény emlékezései [antikvár]

Védőborítóján kisebb szakadás.
- A regény hőse a szerző? Története életrajz? - kérdik távolabbi híveim. Érthető kérdés, nem kívánom egy vállrándítással elhárítani; nem osztom a nézetet, hogy az olvasónak semmiköze a könyvek előéletéhez. Ha érdekli a könyv, köze van mindenhez, ami hozzá tartozik, olykor az író sorsához is, amely az alkotó alkotója. Ez a könyv regény, vagyis fikció, aggályosan kitalált történet, nem önéletrajz. A teljes igazság kedvéért készségesen közlöm, hogy mint minden író legtöbb művébe - merítettem hozzá az életemből. De nem a vallomástevő inger, hanem a regény művészi követelményei szerint; ami önéletrajzi hitelét eleve kizárja. Ahol a céltudatos elrendezés munkál, a tapasztalati tényanyag is kisiklik a lét kiszámíthatatlan világából, mert a mű formásabb közegében aligha képes eredeti alakjában helytállni. Ezért nem tudom ma már a befejezett regényben szigorúan elhatárolni a tapasztalatomból kiragadott anyagot a tiszta lelemény képződményeitől. Valójában nincs tiszta lelemény, emlékek nélkül működő képzelet - aminthogy nincs föltétlen tapasztalat sem, mihelyt megírják. Az író a mű törvényszerűségeit keresgéli, s ezenközben meg-megfeledkezik arról is, amire emlékezni szeretne. A regénybeli agglegényhez több közöm van, mint más alakjaimhoz, s nemcsak státusa miatt. Egyidősek vagyunk; szűkebb hazámban él; olykor - idegenkedve is - némi hasonlóságot fedezek fel benne; én is tudom mindazt, amit ő tud - ő azonban nem tudja mindazt, amit én tudok, ez az előnye velem szemben meg a hátránya. Megvallom: kedvelem őt, s szívesen barátkoztam vele, amíg írtam. A tévedéseit is hajlamos vagyok megbocsátani.