Egy asszony három élete 1-2. [antikvár]

Édes jó Nagynéném! Személyesen nem ismerlek, de gyerekkoromban gyakran törtem diót a sírköveden. Ez a kö még most is ott van a többi között, elődeim emelték őket Isten dicsőségére és az elhunyt rokonok emlékére. A legtöbb sírkő ebben a családi parcellában drágább és előkelőbb, mint a tied, de valami megmagyarázhatatlan okból mindig a te emlékkövedet szerettem a legjobban valamennyi között. Most, hogy már tudom rólad mindazt, amit azóta megtudtam, szinte azt kell hinnem, hogy szellemed, bátorságod, egyéniséged néhány atomja ott rezgett még a levegőben örök nyugvóhelyed körül, és mágneses erővel magához vonta azt a kislányt, aki akkor voltam. Még most is emlékszem rá, hogy a század elején egy nyári napon szeretetem és hódolatom jeléül egy négy levelű lóherét tettem a sírodra, így köszöntöttem erős lelkedet, mely a múlt században szembeszállt az egész világgal, hogy kivívja igazát; nem mindennapi eset volt ez és annyira felkavarta a közvéleményt, hogy még egy francia király trónja is megingott bele. De hagyjuk az érzelmes bolondságokat. Valójában sokkal józanabb vagyok ahhoz, hogy komolyan higgyek ilyesmiben. Amikor diót törtem a sírköveden és négylevelü lóherét hoztam neked, már harminc éve halott voltál és tested elporladt, lelked elillant nyomtalanul. Nem beszél-