Egy asszony három élete I-II. [antikvár]

Részlet a 7. oldalról: - Kedves unokahúgom, majd egy szép napon te is megtanulod még, hogy az embernek néha erényt kell csinálnia a szükségből... Szinte hallom, amint megszólalsz és így válaszolsz nekem! És arcodon megjelenik az a bölcs, kissé fölényes mosoly, mely a tied volt és amely a dolgok jelentőségét mintha kellő értékére akarta volna leszállítani. Ismerem ezt a mosolyodat az egyetlen képmásról, mely rólad ránk maradt. Aztán kissé vállat vonsz, alig észrevehetően - erről a párizsi mozdulatról sohasem tudtál egészen leszokni - és még hozzáteszed: - Aki legtöbbet tud, az beszél legkevesebbet. De a legendát nem lehet elfojtani. Hiába ízlésed a csend és a félhomály; a mult - ha kissé megbolygatjuk - megmozdul és beszél. Sok minden úgy történt, ahogy le akartad; sírköved is szófukar, személytelen. De nem égethetted el a világ valamennyi újságpéldányát, mely 1847-ben francia és angol nyelven megjelent. A molyok se rágták ki belőlük nevedet; és annyi izgalmas cikkben szerepelsz. Emléked feltámad, akár akarod, akár nem!...