Egy az úr [antikvár]

Részlet a műből: "Feküdt hanyatt az újra zsendült fűben és nézte a felhők játékát. A napot gyöngyházfényű bárány-nyáj karikázta szépen, de a Kerek-hegy felől viharhordó sötét falka ármánykodott feléjük, mint prédaleső csikaszhorda. A sík földet szellő fésülte. És tépte a szél Bakony öreg cserfáit, terebélyes, tölgyeit. Zúgásukat hallani vélte a legény: Zórádfia Böngér. Sütkérezett. Félig húnyt szemével pislogott a felhőkön gázoló, diadalmasan delelő felé törtető napba, és nagyot nyújtózott a belső jóérzéstől. - Áldott Napisten! - járta a gondolat. - Be nagy jó vagy nékünk! Úr! Minden élő éltetője! S hogy fürdette cserzett, kétszer sebes orcáját sugarában, a megmelegedett újra belseje is. A dacoló, a haragvó férfiember szíve. - Arany! - dobbant benne a név erősen. És a lány, sátorházuk ékessége, áldott asszonyanyjának árva neveltje megmutatkozott húnyt, égő szeme előtt. Akkora gyönyörűséggel lepte el vad iramban verdeső szívét, egész ifjúi valóságát, hogy szinte sajgott benne a suhanó kép."