Egy csipetnyi élet/Íróasztalom titkai [antikvár]

Különös dolog a tollforgatás. A gondolat sebességét le kell lassítani az írás sebességére. Már ez önmagában egy nehezen elsajátítható dolog. Mégis azzal lesz nehezebb megbarátkozni - ha már mindenképpen írhatnékunk van - hogy könnyen céltáblává válhatunk, s ez egy különös érzés. A szavak ereje felfoghatatlan, hihetetlen s elképzelhetetlen. Mert mi az oka, hogy - pl. egy magatehetetlen ember, öreg vagy fiatal, most legyen mindegy - nem a puszta létezésével, hanem inkább egy néhány mondatával fenekestül képes felforgatni kisebb-nagyobb közösségek bármelyik napját-percét. De hát magatehetetlen! Vagy mégsem? Nem megbántani akarok senkit, csak próbálom érzékeltetni, milyen az, amikor a saját sorait valaki kinyomtatva látja. Elvégre azok is "csak" mondatok. Ha e sorokat - úgy párszáz év múlva - egybeolvassa az utókor a néhány évvel ezelőtti kiadvánnyal, nem azt állapítja meg, amit a mai napon. Mi azt mondjuk: lám csak, mennyit csorbult az éle, mennyivel óvatosabb lett. Ők meg: így növekedik egy ember. Elébb egy néhány nagyon bizonytalan, nagyon óvatos lépést tesz. Aztán felegyenesedik, s vakmerőn firtatja létezése határait. Majd e határok alakítják kiskorú vakmerőségét bátorsággá. Aki soha nem volt vakmerő, az sohasem lesz bátor. S ha valaki komolyan veszi a maga helyén a saját felelősségét - mint pl. az írástudók felelősségét - akkor nem hallgat.